*A KŐRÖSI HÍREK minden második héten, pénteken jelenik meg, a város és a környék lapja. A laptulajdonosnak hála, minden lapszámban egy oldal rólunk szól. Ezt az oldalt mi töltjük meg tartalommal. **Tallózás a 2008. december 5-i lapszámból.**

**Emlékezzünk a szégyenletes népszavazásra!**

**Karácsonyi ajándék**

"Segíts, hogy az emberárulók szutykát

erővel győzze a szív,

szép szóval a száj."

(Nagy László)

Valahol, a Görgényi-havasok mélyén, Palotailava felett, ahol az Istenszéke felől a Szalárd-pataka zubog lefelé a Marosba, egy völgyhajlat mélyén áll egy ősöreg fenyő. Korát már senki sem tartja számon, törzse délcegen magasodik a többi fák fölé. A csúcsán megpihenő madár átlát a Maros völgyén a szemközti Kelemen-havasok ormaira, a Pietroszra. Ide már nem hallatszik föl a völgy zaja. Lenn a mélyben autók, vonatok robognak, emberek sietnek a dolguk után. Itt fenn, a csend az úr. Ez már a szarvasok és a medvék birodalma.

Két ember ballag fölfelé a patak menti ösvényen. Zsákjuk megtömve, pásztorok lehetnek, akik lenn, a faluban megvették, ami a hegyi élethez szükséges. A tisztásra lépve, felnéznek a hatalmas fenyőre, majd ráérősen letelepednek a fa alatt. Enyhe még a tél, havat itt fenn sem láttak még. Jól esik megpihenni kicsit a tűlevélágyon. - Mi lesz most velünk, apó? - kérdi a legényforma. -Nem kellünk nekik, tán tartanak tőlünk... - mondja kicsit magának is. - Hogy megesszük a kenyerüket... - Ki tudja? - néz maga elé az öreg. -Minden rosszban van valami jó is, csak meg kell látni.

Zsebéből üveget vesz elő, kortyint egyet, majd a társának nyújtja. - Ne feledd, megtudtunk valamit, - mondja. - Ugyan mit? - így a fiatalabb. - Hát, ha mást nem is, azt igen, hogy van még odaát legalább másfél millió magyar ember,- feleli sóhajtva a másik. - Csak tudja apó, olyan jó lett volna karácsonyi ajándéknak, oda a karácsonyfa alá. A jó érzés, hogy együvé tartozunk. Hogy megfogják a kinyújtott kezünket. - kesereg a legény.

Nézték a tisztást, a késő délutáni félhomály árnyait. Közébük ereszkedett valami furcsa, mély csönd. Lassú köd szivárgott elő a levelüket vesztett ágak közül.

S akkor egyszer csak mozdult valami. Mária és József lépdeltek elő a tisztás bokrai közül. József fölnézett az égbenyúló fenyőre, majd letelepedtek a két pásztorember mellé. Mária pedig nekikészült, hogy megszoptassa a karján lévő kisgyermeket.

S a tisztás lassacskán megtelt emberekkel. Elől lépdelt Szent István király. Nem jött üres kézzel, egész Magyarországot tette le a csecsemő elé. S jöttek utána sorjába, a többiek is mind. Szent Imre herceg, Szent László király, Könyves Kálmán király. Mindegyikük hozott valami ajándékot, országépítő törvényeket, kolostorokat, iskolákat, nyugati művészeteket, verselést és tudományt a felemelkedéshez... Kolozsvár főterén nagy reccsenéssel megmozdult a lovas szobor, és Mátyás király bronzlovával együtt felvágtatott ide a hegyi tisztásra. Alázatosan meghajolt a kisded előtt, s letette ajándékát, a Corvinákat. Lovon érkezett II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem is, szabadsággal a kezében. S jöttek sorban, Bocskay István, Bethlen Gábor, Kossuth és Széchenyi, akik mind önmagukat adták ezért a népért és a hazáért. De megérkezett Pázmány Péter és Bornemissza Péter is, a két nagy vitatkozó vallásvédő. Mostanra rég megbékéltek egymással.

A tisztás lassan kezdett megtelni az ajándékot hozó magyarokkal. A magyar Bibliával Károlyi Gáspár tiszteletes uram egyenest Göncből érkezett. Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel a verseit hozta, Petőfi kipirult arccal szavalt és lelkesített, Ady Endrének sem kellett hosszú utat megtennie idáig a Sebes-Kőrös menti Csucsáról. József Attila meg egyenest a Dunától érkezett. Kodály és Bartók összegyűjtött magyar népdalkincset tettek le a fűre.

De még mindig volt hely a tisztáson egy vert seregnek, akik lyukas zászlóval érkeztek, véresen csapzottan. Ők a szabadság szeretetét tették le a gyermek Megváltó elé. És még mindig jöttek és csak jöttek, sokan, névtelenek és ismeretlenek is, akik életüket is odaadták szeretett hazájukért.

És voltak olyanok is, akik semmi mást nem tudtak odaajándékozni, csak a szívüket. De a szeretet melege ezen a furcsa karácsonyi délutánon feledtetett minden szomorúságot és önmarcangolást. Mert Isten önmagát adta ezekért az emberekért is. Ott, akkor mindannyian megérezték, valójában ők a megajándékozottak.

Hirtelen hűvös szél söpört végig a tisztáson, s a nagy sereg egyszerre eltűnt. Súlyos hófellegek szele alatt kezdtek sóhajtozni az évszázados fák.

Az öreg meg a legény felálltak. Búcsúzóul még egyszer végig néztek a tisztáson, fel, egészen az égig érő fenyő legfelső ágáig. Szedelőzködtek, s indultak tovább fölfelé, az Istenszéke felé. - Mi volt ez, apó? - kérdezte a fiatal. - Álmodtunk, vagy valóság volt? Olyan jó lett volna maradni még... - Tudod, fiam, az az igazi ajándék, amit nem kapni akar az ember, hanem amivel megajándékozza a másikat. Amit a másikért tesz. Ha a másikért vagy éppen másokért él. Az a baj, hogy ebben a sarkából kifordult világban mindenki csak kapni és kapni akar. A fiatal pásztor hallgatott. Lelkében visszhangzottak a szavak. - No, ballagjunk tovább. Szentestére megjön a hó, - mondta csendesen az öregember. S ment a két ember, föl a hegyre. Lassan eltűntek a kavargó hóesésben.

Lupták György